Kipke Tamás: A kék asszony
Van egy matematikaprofesszor barátom, fantasztikus formájú feje van, az arca meg, mint egy öreg indiáné, ő mondogatja mindig, hogy a matematikus nem számít ki semmit, hanem a matematika épületén dolgozik. Valahogy így vagyok vele én is, nem akarok semmit lefesteni, lemásolni, minek még egy abból, ami már megvan?, mindenből elég egy, asszonyból, múzsából, modellből, néha még az is sok, anyósból, ellenségből…Csak a bolond gyűjtöget, aki nem gyűjtögette be a legfontosabb tudást, vanitatum vanitas…, hívságos dolog a gyűjtögetés: hazavinni a Halászbástyát vagy a pisai ferde tornyot: egészen más, mondjuk, építeni egy bástyát egy vízre néző hegyoldalba, vagy tornyot emelni egy város közepén… A jó festő portrégalériája nem mosolyalbum, egy igazi arckép nem az arc képe, hanem kétdimenziós varázsgömb, az embert először megriasztja a látvány, aztán meg a felismerés, Úristen, lehet, hogy tényleg ilyen vagyok?, nem a görbe orrom és a gyűrött fülem, nem is a duzzadt ajkam és a közel ülő szemeim, hanem az az élveteg életmohóság, ami az egészből árad… Igen, egy konkrét képről beszélek, Constantában csinálta úgy tíz éve egy öreg, nevesincs román festő, először ő fizetett nekem, hogy modellt ültem, aztán én neki, nehogy másnak adja el a képet. Mint valami nagystílű bűnöző, aki felvásárolja a terhelő bizonyítékokat. Nem, ezt a képet nem mutatom meg, ez az én legbensőbb ügyem. Egyébként ott van a szekrény mögött, a hátára akasztva, arccal a falnak, mondom, mint egy bűnöző… Ha néha gyónni megyek, előzőleg kulcsra zárom a műtermet, elhúzom a szekrényt, és a hokedlin ülve nézem fél órán át a portrét, nem tudok elképzelni intenzívebb lelkiismeret-vizsgálatot.
A festő állt a műterem közepén, a tetőablakon át zúdult rá az aranyszálakkal sűrűn átszőtt szürke késő délutáni fény, széttárt ujjaival beletúrt a hajába, mintha éppen zuhanyozna, megrázta sűrű, ezüstszálakkal átszőtt feketebársony sörényét, és hórihorgas mutatóujjával egy sötét tónusú képre mutatott a meszelt falon.
Mindig valami probléma izgat, amit persze, mint minden rendes, lusta ember, először igyekszem elhessegetni, aztán, ha már nem sikerül, megpróbálok a végére járni. Végére járni persze legfeljebb az utcának lehet, még szerencse, hogy a miénk ilyen rövid, ott van a kocsma, a Kéknyelű. Jut is szembe, tölthetek egy pohárkával? Nézze ezt a bort!, ezt szeretném egyszer megfesteni… Egy író barátom idézett a múltkor valami József Attila-sort, úgy szól, hogy „óriási korsó sör a nyár”, nem emlékszem, mit mondott róla, mert én már másra figyeltem: láttam a tömött sörhabfelhőket, érezni kezdtem a nyár ízét a számban, a bőrömön meg azt a párát, amely a hőségben átöleli a hűvös korsót…
Én inkább borivó vagyok, nekem ezt a zöldbe oltott aranyszínű napsütést kellene megfestenem… De nem is erről akartam beszélni, hanem arról a képről. Nézze azokat a barnákat, mélysötét sárgákat: az izgatta a fantáziámat, hogy tudok-e fehéret festeni fehér festék használata nélkül. A fény mibenléte érdekelt volna? Persze, én is tanultam fizikából, hogy a színek valójában alkotórészei a színtelen fénynek, szivárvány meg prizma meg színbontás, persze-persze, de az izgatott, képes lehetek-e arra, nem én, hanem a bennem élő, a belőlem kinéző festő, hogy a színekre bontott fényt egyetlen színtelen, vagyis minden színt magába záró ragyogássá sűrítsem össze újra, legalább egy körömnyi foltján a képnek...
Odament a falhoz, leakasztotta a festményt, egészen az arcához emelte, majd kinyújtott karral újra távolabb tartotta magától, még a szemüvegét is feltolta a homlokára. Enyhén éneklő hangján dünnyögött valamit, jobb keze középső ujjával vakargatta az orra tövét, mint aki megfeledkezett vendégéről és talán mindenről, beleértve a teremtett világ egészét, forgatta a képet, aztán visszaakasztotta a falra a nyers faléc keretre feszített vásznat. Átballagott a jókora műterem túlsó végébe, onnan is hosszan nézte, aztán kissé döbbenten vette észre vendégét a kép előtti térségben, mint valami oda nem illő objektumot. Jaj, bocsánat… de azt hiszem, megvan a megfelelő keret, és ujjával megkopogtatta a halántékát, tudja, azzal együtt egész a kép.
A vendég elmélyülten tanulmányozott egy nagyobb, nonfiguratív festményt. A kék mezőben fehér és barnás színű geometrikus formák, „mint valami műterembelső…”, nézett a vendég a festőre, aki a fejét rázta.
Nem, nem akarok lefesteni semmit és senkit. Szerintem Leonardo se a firenzei textilkereskedő, Francesco Giocondo hitvesét akarta megduplázni, őt az a mosoly érdekelte, amit ennek a nem különösebben szép asszonynak az arcán látott, vagy látni akart. Tudós művészettörténészek kikutatták, hogy az a barnáslila ruha csak később került rá, a kép első változatán az asszony valami fehér színű otthonkában látható, amelyet a várandós nők viseltek. Ettől sokan megnyugodtak, azt hitték, fény derült a Gioconda-mosoly titkára, pedig csak az okára derült fény legfeljebb, de nem a mosoly mibenlétére. Márpedig az az igazi titok.
A festő töltött még egy-egy pohárka bort, és közben ránézett vendégére, akit elbizonytalanított ez a pillantás, mintha a festő tekintete nem állna meg az illendőség határán. „Mit láthat?!... Ő persze fölvette a modelldíjat a constantai piktortól, engem meg kifizetne ezzel a két pohárka borral…”
Igen, van valami állandó kísértés, amelynek nehezen áll ellent a festő. Valamiképpen be akar hatolni a látványba, a jó kép egyetlen síkján legalább két nézet jelenik meg, ugyanaz elölről és hátulról is… Néha még jele is marad a festményen, hogy a művész fölhasította a látványt. Nézze azt, ott, maga előtt! Festettem, félretettem, festettem, félretettem, folyton fáztam ebben a kékségben. Miközben tudtam, hogy nem hideg, csak az én képemen az, tehát nem jó, legalábbis nincs még kész. Tudtam, minden idegszálammal éreztem, ki fog derülni, hogy csupa szenvedély, hogy a hidegkék csak a felszín. Magamban, szigorúan belső használatra, Kék asszonynak neveztem el ezt a festményt, hiszen minden férfiembernek van ilyesféle élménye. Hogy a hűvös felszín mögé hatolva átforrósodik minden. Csak jól kell megérinteni, és nem feltétlen a legkézenfekvőbb ponton, nem minden az aranymetszés…
És látja, alá van írva, tehát elkészült. Igen, ott az a vékony, vörös sáv, attól izzott fel a hidegkék asszony. Nehéz erről beszélni, de néha úgy nézek erre a vörös sávra, mintha nem én festettem volna, hanem mint ami ott volt a kezdetektől, nem a festmény, hanem a festő vagy talán a teremtett világ kezdetétől. Csak rá kell érezni, csak jól kell megtapintani, és felnyílik, mint az élet kapuja, amelyen át a világra jöttünk, és amely azóta is az élet kapuját jelenti, legalábbis a férfiembernek… Ezek persze csak bamba metaforák, nem kellene nagyon tárgyiasan értelmezni vagy túlfeszíteni, mert akkor rettenetesen félrevisz… De ha érti, szóval nekem ez a sáv a képen az a hasadék, amelyen át ki-be járok, az átlagpolgári életem felszínvilágából abba a tartományba, amelyben valójában élek.
A vendég újra odahajolt a képhez, hosszan nézegette, izgatta ez a rés, aztán körbejárt a műterem festői rendetlenségében, megbámulta a festőállványokon vagy a falnak támasztva sorukra várakozó félkész munkákat, nézte a fehér nélküli fölfényléseket, a belülről világított portrékat, a felforrósodó hidegségeket és az őszi színpompák hűvösségét. Időbe telt, mire észrevette, hogy a festő nincs sehol. Hát ez hova lett? Visszament a Kék asszonyhoz, egészen közel hajolt a képhez, és maga is érezni kezdett valami melegséget.
Most nem ott mentem ki, hanem az ajtón, szólalt meg a háta mögött nevetve a festő, kezében egy méregzöld üveggel, amihez hasonlót vendége a szemközti falon függő festményen látott az előbb. Csak leugrottam a Kéknyelűbe, mert elfogyott a borunk.
Bezárom
